Mindenféle „finomságok”
A minap házassági évfordulónk volt, s az asszonnyal egy Pécs-környéki étterembe mentünk, ahol legendásan finoman készítik a halászlét (ez az én kedvencem, pontyból, tésztával, ikrával-haltejjel) s zöldség is van köretnek, bármely évszakban is, amely finomságok ízéért pedig a nejem bolondul.
De most nem is ezekről a finomságokról ejtenék szót, hanem arról, hogy az ebéd végeztével a feleségemnek cappuccinót kértem.
– És önnek mit hozhatok? – kérdezte a pincér.
– Én egy mezítlábas kávét kérnék – feleltem hanyagul.
A vendéglátás kultúrájának őrzője megszólal
– Szóval presszókávét, ugye? – kérdezett vissza a főúr (akit az imént – bocsánat! – pincérként említettem), amely kérdésben persze ott bujkált a javító szándék, a fentebb stíl, meg egy hanyatlóban lévő kontinens talán utolsó szellemi-esztétikai felvillanása, amelynek fényében ott tündökölt egy kimúló világ eleganciája, amelybe magam is durván beletapostam pár pillanattal azelőtt, a mezítláb említésével.
Lenyeltem, nem csak az ebédet, hanem a finom tromfot is, elvégre holtáig tanul az ember.
Tovább a kultúra terepén
Tegnap egy kedves hölgy ismerős érdeklődött a fájós lábam említése után, hogy miért is fáj az a láb?
– Lúdtalp – feleltem ezúttal is hanyagul.
– Szóval bokasüllyedése van! – konstatálta a hölgy, s benne volt a helyreigazításában némi kulturális megvetés a műveletlen-faragatlan szóhasználatom miatt.
Kontra avagy különös étkeztetés
Éppen kezdtem volna félelemmel és tisztelettel vegyes pillantásokat vetni az idősebb korosztály tagjaira, amikor este a híradók hosszú képsorokban jelentették, (akkor 2013-at írtunk), hogy finom úriemberek és úriasszonyok bizony milyen kedvesen tudják a tiltakozó diákokat lezsidózni, lekommunistázni és a szájukba tömni az alkotmányos rendet követelő papírdarabjaikat.
A finomságok, ugye, a finomságok…
